Osudy dobré studentky Švejkyně

Tipikus breton ház

Mint már tettem rá említést, Finistére (finiszter), Bretagne legnyugatibb részének déli része a bigoudenek országa (Pays Bigouden, pej biguden), saját zászlóval és identitással. Ennek legfőbb elemei – szigorúan a sztereotípiák szintjén megmaradva – 1.) a nők által régen viselt kúp alakú csipkefejfedő, melynek utolsó viselői az utóbbi öt évben haltak ki, ám ábrázolás szintjén nagyon-nagyon aktívan próbálják életben tartani és beilleszteni a modern világképbe (különböző vicces képeslapok és mindennapi használati- és dísztárgyak segítségével); 2.) a hihetetlen mértékű vajfogyasztás (van olyan süti, amibe szerintem csak azért szórnak egy kis lisztet és tojást a vajhoz, hogy sütésnél egybemaradjon); 3.) a bretagne-i crêpes (krép), vagyis az óriáspalacsinta és 4.) hogy utálják az észak-bretagne-iakat.

Breton felirat a katolikus templomban (Pont-l'Abbé)

Létezik amúgy külön palacsintabolt, ahol gyakran időpontot osztanak, mert nem tudnak annyit készíteni, amilyen gyorsan a vevők jönnek. Lehet nézni is, ahogy a palik készülnek, egy hatalmas gépen van 8-10 sütőlap, ami forog körbe és úgy adagolja rá a tésztát.

Mi meg sütit sütöttünk, és tanultam egy nagyon egyszerű receptet, amihez hasonló a magyar konyhában nincsen:

Far Breton: 6 púpozott kanál lisztet, 5 csapott kanál cukrot, 4 egész tojást, fél liter tejet csomómentesre keverünk, a sütőtálba öntjük, utánahajigálunk bőségesen aszalt szilvát, majd fél óráig 200°C-on sütjük. Mivel a nyers tészta teljesen folyékony, ezért egy nehéz, egybefüggő tésztát kapunk. Sütés előtt lehet pár óráig pihentetni is a hűtőben. A tej azért trükkös, mert a francia tej teljesen más, mint a magyar, ezért vagy 3,5%-ossal lehet helyettesíteni, vagy egy kis tejszínnel sűríteni, talán utóbbi még jobb.

(Kép: Bretagne jelképe és mindenhol fellelhető díszítőeleme)

Idén is ellátogattunk a világvége egyik legszebb pontjához, a La Torche-ra (latos), egy kis félszigetre, ami igen drámaian nyúlik be az óceánba, hogy a hullámok vadul csapkodhassák a kiálló sziklákat, miközben két oldalról a homokos part övezi. Tavaly itt találkoztam életemben először a valódi nyílt óceánnal és értettem meg, mit jelent a monumentális szó. Most a naplementét szerettük volna megnézni, de a felhők sajnos nem így gondolták. Azért így is lélegzetelállító volt.

La Torche sziklája az óceánparton, baloldalon a naplemente (középen mértéknek egy ember ül)

Egy tavalyi napsütéses kép pár méterrel arrébb

Bretagne régen a kelták földje volt, akiknek köztudottan valamiféle furcsa vonzódásuk volt a kövekhez, ennek nyomai máig megfigyelhetőek

Még mindig kövek

Jellegzetes breton tengerpart

Loctudy-ben keddenként piac is van, ami (mint általában a francia piac) kihagyhatatlan. Breton kistermelők, pékek, borászok, halászok, sajtkészítők, olajbogyós, méz, ruhanemű, könyves, minden van. Vettem egy üveg igazi breton cidert, amit előtte meg is kóstolhattam, megkönnyítve a döntést a száraz és a félszáraz között.

A reggeli thé és café elfogyasztásának színhelye

Tehát meg is kezdtük nagypolgári nyaraló életünket. Először is minden reggelt azzal indítottunk, h kiültünk a ház elé az öbölt és az árapályt figyelni (tidespotting). Ezen a részen különösen mozgalmas az élet, mert a kikötőből pont itt futnak ki a halász-, turista-, és magánhajók a nyílt vizekre. A parton különben is órákat lehet eltölteni a sziklák közt maradt kisebb tengerszemek és pocsolyák élővilágát vizsgálva. Charles örökbefogadott egy osztrigát, amit minden nap kétszer, apálykor meglátogattunk. Szerinte szépen növekedett. Ez a kiszámítható vízmozgás valahogy egy természetes ritmust ad az ember életének.

Minden nap fél 1-kor ebéd a teraszon. L’apéritifként bor; entrée kis palacsintaszerű tésztakorongok különféle halpástétomokkal; majd saláta, ami a legtöbb esetben egyféle zöldség (zöldbab, répa, cékla) balzsamecetes-mustáros-olívaolajos öntettel; ezután a főétel; majd fromage; végezetül pedig gyümölcs. Bármire szükségünk van az asztalon, nem nyúlunk érte, hanem megkérünk egy, az objektumhoz közelebb elhelyezkedő asztaltársat, hogy nyújtsa át nekünk, konyharu serviette-t terítünk az ölünkbe, és olyan vitatémák kerülnek elő, mint Tin Tin hatása a kisgyermekek későbbi politikai világképére.

Loctudy-ben igazából nem sok mindent lehet csinálni a pihenésen kívül, de próbáltunk aktivitással kompenzálni. Például gyalog visszasétáltunk a közeli városkából, Pont-l’Abbé-ból (ponabé) három óra alatt a vízparton, elbicikliztünk más városokba, a kikötőben nézegettük a régi halászhajókat, elmentünk a pékségbe friss bagette-ért, élveztük az angliaihoz hasonló bretagne-i klímát, térdig bemerészkedtem az óceánba (17°C!), aztán inkább kipróbáltuk a zsáküzít, éjjel meg a csillagképeket tanulmányoztuk az iphone-on található csillagkép-tanulmányozó segítségével (ez az első alkalmazás, amit értelmesnek találok). Ezeken kívül még egy nagyon érdekes dolog történt, mégpedig egy katicabogár-invázió. Mászott már rajtatok egyszerre 27 katicabogár?

Világítótorony Loctudy-nél

Bretagne London Greenwichtől, vagyis a GMT +0-tól sokkal nyugatabbra fekszik, viszont francia idő szerint a +1 időzónában van, így nyáron este 10-kor még a nappali világosságot élvezhetjük

A bretagne-ba (brötány) való eljutásunkat hosszas gondolkodás előzte meg. Valahogy nincs jól, h szerencsés esetben is ugyanannyi pénzből lehet oda eljutni vonattal, mint amennyiért hazarepülök Magyarországra. Így valami lowcostabb megoldást kellett találnunk. Elsőre a stoppolás tűnt a leglogikusabb megoldásnak, de lehet, h az út mellett eltöltött ötödik óra után már változott volna az álláspontunk, ezért egy modernebb változatot alkalmaztunk, az útitárskeresést. Ennek lényege, hogy a weboldalon keresni lehet, ki hova utazik autóval, hány szabad hely van még a kocsiban, valamint, h mennyibe kerül a fuvar.

Így a következő reggel már távolsági taxinkban utaztunk nyugatra, a volánnál Amélie és macskája, Cocotte. A. biztosított minket, h nem gond, már hetedszer utazik a macska végig az ölében. Végül valóban szerencsésen megérkeztünk Loctudy-be (loktüdi) Bretagne déli részébe, a bigoudenek országába (de róluk később lesz szó).

Loctudy-ben Charles keresztapja, Philippe él egy hatalmas óceánparti házban, a család itt szokott augusztusban két hétre meghúzódni a párizsi kényszerevakuáció idején. Akik olvasták a tavalyi beszámolóleveleimet, azok emlékezhetnek a múzeumházra, ahol semmihez sem szabad nyúlni, amihez meg igen, ahhoz is csak az utasításoknak megfelelően. Szerencsére Philippe is tisztában van ennek kivitelezhetetlenségével, ezért általában ő is elutazik valahova, hogy ne kelljen látnia, ahogy a vendégek túl gyorsan nyitnak ki egy ajtót, vagy a nem megfelelő polcra teszik vissza a vajat a hűtőbe. A házi gyűjtemény részét képezi például a kétméteres narválszarv, az elefánt alakú locsolókanna, és a műanyag színváltoztatós virág, ami hangulatvilágítás név alatt funkcionál a teraszon.

Megérkezésünkkor Charles anyukája azzal a hírrel fogadott minket, h van zsáküzí. Nem értették, h én miért nem örülök velük, ezért elárultam, h fogalmam sincs, mi az a zsáküzí. Ettől még furcsábban néztek rám, szegény fejlődő (kommunista) országból érkezett lányra, akitől az élet és a rendszer eddig minden jót megtagadott, ezért kivezettek a kertbe, h bemutassák nekem a jacuzzit. Az óceánparton kötelező darab.

A képek se rosszak, na de a kilátás az ablakból lenyűgöző!

2007 nyarán Rómában töltöttem egy hétvégét, ahol a szálláson megismerkedtem két amerikai lánnyal. Aurelia és Suzanna három héttel később Budapestre látogattak, így evidens volt, h ismét találkozunk, és megmutatom nekik a várost. Remek napok voltak, s azóta is időről-időre tartottuk a kapcsolatot.

Nyár elején kaptam Suzannától egy emailt, h augusztusban, amennyiben Budapesten tartózkodom, Románia felé haladva megállnának a barátjával egy-két napra. Egyébként meg a nyarat Párizsban tölti, és ha van kedvem, látogassam meg. Mókás az élet, gondoltam, hogy összesodorja az embereket.

Kétszer is sikerült találkoznunk, először egy kávézóban, ahonnan hirtelen ötlettől vezérelve ellátogattunk a Pompidou Központba (modern művészetek múzeuma), majd két nappal később megérkezett Suzanna barátja, Theo. Charles-szal az jutott az eszünkbe, h mi sem lenne giccsesebb, mint egy duplarandi a Louvre-ban, heti kétszer este 10-ig nyitva van. Előtte átmentünk hozzájuk egy fenséges paradicsomos tésztára, és némi kirt inni, valamint megtekinteni Suze lakosztályát, amiben saját bevallása szerint úgy érzi magát, mint egy Balzac regényben, s ebben volt is valami.

Theo egyébként román, és épp a Princeton-on doktorál fizikusként, szakterülete pedig a fekete lyukak. (Így különösen sok közös témánk volt…) Ennek ellenére teljesen normális, a valóságtól nem elrugaszkodott ember benyomását kelti. Nem mellesleg pedig zöld, és minden nyáron aktívan tevékenykedik Rosia Montana (Verespatak) megmentéséért.  Aranyos volt, h Suze mesélte, h még régebben kérdezte tőle, h vannak-e magyar barátai, biztos vannak, hiszen szomszéd ország, neki is vannak kanadai barátai. Mondta Theo, h nem nagyon, és részletesebben is felvilágosította a helyzetről. Én mindenfajta ellenségeskedésnek ellensége vagyok, és boldog voltam, h megismerhetek egy szomszédot.

Praktikus tanácsok Párizsba látogatóknak 2. rész: a Louvre-ba csak a későesti órákban érdemes menni, mert nincs tömeg. Az viszont igen mókás, hogy sok ember a festményeknek háttal az ablaknál kattintgatja a képeket az éjszakai kivilágított városról. Ezúttal eltévedés nélkül megtaláltuk a francia festőket.

Párizsba való látogatásom oka, hogy Charles-szal töltsek három hetet. Mivel azonban augusztusban a város teljes lakossága az óceánpartra evakuálódik, így mi sem csak a hatodik emeleten fogjuk eltölteni ezt az időt. Igazából egyből az érkezés másnapján elindulhattunk volna nyugatra, ám akartunk pár napot Párizsban is tölteni. Így bele is vágtunk az időtöltésbe.

Cseh nyomok - Mucha Café

Már régóta éreztem, h nem ártana mozogni is valamit, például biciklizni. Szerencsére Párizsban ezt remekül össze lehet kötni a pénzspórolással. Néhány éve remekül működik városszerte a Vélib, vagyis a tömegbicikli, amit leakasztunk A pontból, igénybe vesszük helyváltoztatás céljából, majd B pontban visszaakasztjuk. Ha ügyesek vagyunk, napi 1 euróból meg is lehet oldani, ugyanis ennyit kell fizetni egyszeri kölcsönzés esetén, s ezután az első fél óra ingyenes. Vagyis arra kell vigyázni, h fél órán belül mindig becsekkoljunk egy állomáson (ami egyébként mindenhol 500 m-en belül található), aztán gurulhatunk tovább. A rendszert az nehezíti az alkalmi felhasználók számára, hogy csak chipkártyás bankkártyával lehet fizetni, és amikor fizetésre kerül a sor, az automata kiírja, h „150 euro press OK”, akkor valójában csak 1-et von le (valamint még egyet, ha túllépjük a félórás limitet). A 150 euro arra az esetre vonatkozik, ha esetleg nem vinnénk vissza a járművet. Ezt a mizériát csak azért osztom meg, mert tényleg rengeteget lehet vele spórolni, hátha valakinek hasznos lesz. Az éves bérlet egyébként 27 euro, ami hihetetlenül olcsó. Én mindenhova Vélibbel megyek, második este például éjszakai bringázásra mentünk Charles-szal, bejártuk az egész belvárost, főleg a folyópartot.

Vélibek széles választéka

Random éjszaka bicikliző lány a Szajna-parton

Már az elején tudtuk, h rövid lesz egy a szűk négy hét, és hát valóban, Poděbrady híres kertitörpéje elütötte a gombán utolsó óránkat.  A búcsúest hihetetlenül jól sikerült, bár még fájdalmasabbá téve az elválást. Délután 5-kor kezdődtek a programok, amire a prágai nyáriegyetem részvevői is csatlakoztak, és majdnem minden csoport előadott egy műsorszámot. Volt, akik énekeltek, voltak, akik egy rövid darabot játszottak, a színvonal pedig a kocsmai gajdolástól kezdve a díszlettel felszerelt színházi előadásig mindent lefedett. Mellesleg a festményünk is itt került felavatásra. Ezután kezdődött a buli, élő zenével és ingyen étel-itallal, nem aprózták el a dolgot.  Remekül szórakoztunk, kattintgattuk az utolsó közös fotókat, táncoltunk, Steve meg magához ragadta a mikrofont és elénekelte a My Way-t. Flic-kel és CJ-vel még egy utolsó éjszakai sétát tettünk a parkban. (Steve nem jött velünk, mert közben becsajozott – másnap kiderült, h a parkba mentek sétálni.)

Kinek-kinek máskor fejeződött be az este, én éjjel 1-kor már durmoltam (bár hangsúlyozom, az egész 5-kor kezdődött), de másnap reggeli után menni kellett az ünnepélyes és megható oklevélkiosztásra, amit egyébként sokan kihagytak (valószínűleg összefüggésben az előző esti ingyenes alkoholfogyasztási lehetőséggel). Ezután csomagolni kellett, indultunk Annával vissza Prágába.  A vonatállomásra menet többekkel összefutottunk, elcsattantak az utolsó ölelések. Szobatársam orosz Annának hagytam egy levelet, lévén nem tudtunk személyesen elköszönni, h remek szobatárs volt, majd ő is szembejött velünk, így mégis elbúcsúztunk, és mondta, h milyen jó szobatárs voltam:) Nem árultam el neki, h várja egy levél hasonló tartalommal:)

"Nyári fürdő" - élményfürdő...

Azt még nem is említettem, h nem hazafelé veszem az irányt, hanem Párisra vetem féltő szemeimet, három hét Charles-szal, és kiderült, h Rémivel ugyanarra a járatra van jegyünk. Felajánlotta, h az épp itt nyaraló családjával Poděbrady-ból elvisznek engem is autóval a reptérre, de egyrészt már megígértem Annának, h együtt megyünk, meg kicsit fura lett volna egy idegen francia családdal egy tömött autóban. Igaz, annyit el tudtam volna mondani, h zsö dézsá parlé a pö franszé, vagyis hogy egy kicsit már beszélek franciául, de ez valószínűleg nem szórakoztatta volna őket egy teljes órán keresztül, egyebet pedig sajnos nem tudtam volna prezentálni.

Így viszont nagyon érdekes utam volt a reptérre. Annával a Masarykovo nádražín a cityElefantról leszállva afelé a kínai felé vettük az irányt, ahol éppen egy hónappal azelőtt vártunk a vonatra egy pohár Gambrinus mellett, így keretes szerkezetben búcsúztunk el a várostól. Majd visszahúztuk a bőröndöket a Florencre, ahol Anna egy csoporttársával (aki így az én csoporttársam is volt az első évben) szeretett volna találkozni, aki a most kezdődő prágai nyáriegyetemre jött, és pont tíz perccel Anna indulása előtt kellett volna megérkeznie. De a busz késett, Annának meg fel kellett szállnia. Elköszöntünk, és kifelé siettem, mikor a busz végre megérkezett. Gondoltam egy köszönésre még van időm, és ki tudja, hátha egy irányba megyünk. Ekkor pillantottam meg egy eltés csoporttársamat, aki szintén ugyanezen okból érkezett (eszembe is jutott, h rajta volt a listán), és éppen fogalma sem volt, h merre induljon. Kicsi a világ, kiderült, h mindketten a Dejvickára igyekszünk, úgyhogy az úton megbeszéltük, ki mit csinál épp, mivel már vagy egy éve nem láttuk egymást.

Masarykovo nádrazí - végállomás

A reptéren Rémivel becsekkoltunk, majd megérkeztünk ebbe az országba, ahol olyan furcsán beszélnek az emberek. Alap, h děkuju-val akarok mindent megköszönni.

Cseh kalandjaim ezzel ugyan egy időre véget értek, de ez a három hét is felettébb izgalmasnak és érdeklődésre számot tarthatónak ígérkezik, meg amúgy is hozzászoktam a blogoláshoz, úgyhogy úgy döntöttem, nem tűnök még el teljesen!

Takže...'Alló Frhansz! 

Nagyjából két hete egy félmondat erejéig már utaltam rá, hogy megalakítottuk a művészeti kört öt lelkes résztvevővel: Leticia, Aiga, Sabina, Beate és szerény személyem. Négy alkalommal találkoztunk, ezalatt kellett a semmiből összehoznunk egy nagyjából 3x1,5 méteres festményt. Tanárunk, Mario két éve érkezett Kubából, és döntött úgy, h nem tér haza egy ideig.

Minden alkalom után lefényképeztem az eredményt. A műalkotás a jövőben a Poděbrady vár állandó darabjaként fogja gyönyörködtetni a látogatókat.

A festmény középpontjában a Poděbrady vár tornya áll, Beate alkotása, az előtérban zúgó, szemekkel teli folyó Leticia szüleménye, az oszlopcsarnok és a szobor pedig az én kezem munkáját dícséri egy fotó alapján, amit a parkban készítettem. Sabinának jutott az eszébe, h ráfesthetnénk az embereket is. Próbáltunk mindenkit felismerhetővé tenni, egy-egy jellemző dolgot megjeleníteni.  Pl. CJ sosem hord egyforma zoknit, vagy Benjamin Eiffel-tornyos pólóban francia zászlót lenget a torony tetején, az egyik orosz lány mindig kiborítóan színes ruhákban járt, stb. Paní Ciperovának épp nyílt csuklótörése van, de még így is rendületlenül mosolyog. Sajnos nem mindenkire volt időnk, de így is harmincöten találhatták meg önmagukat a képen, és óriási siker volt a felavatáson!

Utolsó héten ismét egy osztálykirándulással ajándékoztak meg bennünket, melyen a Postřižinské (posztrzsizsinszkee) sör és Hrabal nyomait kutattuk Nymburk (nimburk) városában.

Egy sörgyár elég undi hely, minden teremben büdös van, de mindig másmilyen büdös, nehogy hozzászokjon a látogató orra. A hőmérséklet is nagyjából -30 és +30°C között váltakozik egyik teremből a másikba átlépve, a tócsákról és a zajról már nem is beszélve. Előnye viszont, h friss sört lehet ingyen kóstolni nagyobb mennyiségben, már ha van rá gusztus a sörmedencék megtekintése után, a fiúknak volt. Ha pedig valaki lemaradt volna, a sörgyár mellett 3 Kč-ért (30Ft) mérték a csopoltat.

Fázis 1., sörmedence: minden úszik, csöpög, habzik

Fázis 2., betöltés, kupakolás

Fázis 3., zuhany

Ha valaki olvasta, vagy legalább látta a Sörgyári capriccio-t, annak már gyanús lehet, hogy a mű eredeti címe Postřižiny, és éppen a nymburki sörgyárban játszódik, ahol egyébként Hrabal apja is dolgozott. A múzeumban meghallgattunk róla egy előadást, majd egy filmet néztünk az életéről, de ezen sajnálatos módon bealudtam. A tárlatot nem találtam túlzottan érdekesnek, újságcikkek, egy rakat fénykép és rajz, személyes használati tárgy, első kiadások vitrinben és a falon. Viszont volt egy Valentin napi üdvözlőkártya egy fiatal amerikai lánytól, Tracy Burns-től, csehül írva, akivel egy prágai kocsmában ismerkedtek meg és beszélgettek sokat.

Motto: "Nem akarok emléktáblát, de ha mégis, olyan magasságba rakjátok, hogy a kutyák le tudják pisilni."
1919-1947 között élt a nymburki sörgyárban Bohumil Hrabal író.

Hazaérve Poděbrady-ba angol barátaimmal ötórai teára mentünk kedvenc teázónkba (csehül čajovna, ejtsd csajovna), és immár az česko-anglický szótárral felszerelkezve játszottunk Scrabble-t. Csehül tudók nézzék el a kényszerszülte helyesírási hibákat, mi is elnéztük egymásnak.

Juliék egy péntek este érkeztek a nyüzsgő Poděbrady-ba, így egyből belevethettük magunkat az éjszakai zsivajba, nevezetesen a Bugr nevű éjszakai sportbárba (na jó, nem sok választási lehetőség volt), ahol össze is futottunk a többiekkel, és egy korsó cseh  sör mellett hallgattuk, ahogy Benjamin fel-felordít a csocsóasztal mellett, h pütandömeerd! Az időjárás a zuhogó és a szemerkélő eső között váltakozott, így másnap a rövidebbik, húszperces városnéző sétát iktattuk be (a hosszabbik 30 perc). Előtte pedig polgáriasan megreggeliztünk a város legjobb kávézójában. Azt hiszem, minden napnak így kéne indulnia.

Vasárnap reggelizés közben pedig a németek invitáltak meg egy egésznapos kirándulásra Český Šternberkbe (cseszkí sternberk). Két autóval mentünk kilencen, Juliana, Judith, Beate, Katrin, Bénédicte, maďarská Anna, lett Katja, CJ és én.  Csodás kis mesebeli falvakon át vezetett az út, néhány furcsa nevűvel is találkoztunk, mint Nechyba (ford. nemhiba), vagy Kouřim (dohányzom), vagy az angolosoknak kedvesen hangzó Smilovice.

Český Šternberk egy hatalmas várról nevezetes, amit meg is tekintettünk. Mindannyian egyetértettünk, h sokkal nagyobb élmény, mint a rideg és üres turistalátványosság Karlštejn. Itt minden szoba eredeti bútorokkal van berendezve, festmények a falon, használati tárgyak, stb. Olyan élettereket láttunk, mint lovagszalon, reggelizőszoba, dohányzószoba, hálószoba, gyerekszoba, vadászszoba. Sajnos bent nem lehetett fényképezni. A vezetés természetesen csak cseh nyelven volt, de nagyon szép, irodalmi nyelven beszélt az idegenvezető, így teljesen jól értettük szinte mindannyian. A vár kertjében pedig egy solymár mutatott be különféle baglyokat és sasféléket.

A vár a Sázava folyó partján

Mefisto, a tanbagoly

Ezután a sázavai kolostor maradványihoz vezetett az utunk. Ez azért is volt érdekes, mert a szlavisztikás alapozó tantárgyak keretén belül sokszor szóba került már ez a helyszín, ugyanis a 11. században a latin nyelv erőszakos terjesztésével az ószláv nyelv egyre inkább kiszorítódott, míg végül egyedül a sázavai kolostor maradt az egyetlen, ahol tovább ápolták az ószláv írásbeliség hagyományait. 1097-ben aztán végleg elűzték az összes szerzetest.

Sázavai kolostor

Ezúttal a multikulturális estről szeretnék beszámolni, melyen mi magyarok különösen jól szerepeltünk.  Minden nemzetnek készülnie kellett valamivel, amivel bemutatja a kultúráját. Mindez négy órában egy kicsit soknak tűnik, de minden várakozásomat meghaladóan érdekfeszítő és szórakoztató volt.

Egy kis ízelítő: az argentínok vicces „Tudtad-e, hogy Argentína…?” kvízzel készültek; a lettektől megtudtuk, h imádnak énekelni, és többezerfős hangversenyeket szoktak szervezni; az ukránok szép tájaikból nyújtottak ízelítőt; az oroszok táncot mutattak be; az angolok nagyon angolok voltak, bemutatták a fish and chipset és a cidert, és ez mindenkinek nagyon tetszett; a mongol fiú a nemzeti zászló (szerencsére pont volt nála mongol zászló) szimbólumrendszerét ismertette; a franciák a youtuberól mutattak be egy vicces videót; a svédektől megtudtuk, hogy ugyanannyian vannak mint a csehek (tízmillióan), de egy ötször nagyobb területű országban; a németek kvízét pedig az összes nemzet közül mi nyertük meg Annával. Valahogy mindketten presztízskérdésnek tartottuk, hogy mi legyünk a legokosabbak, és nem csalódtunk magunkban, jutalmunk egy üveg bor.

Magunkat utoljára hagytam, Anna fejéből pattant ki az ötlet, h tanítsunk magyar táncot, amit bőszen támogattam, azzal a halk megjegyzéssel, h nem tudok néptáncolni. Szerencsére legalább azzal hozzájárulhattam a sikerhez, h leszedtem a videót youtube-ról, amit aztán zeneként szolgáltattunk a tánchoz, és a többiekkel együtt tanultam meg az ördög útját. Utána egy csomóan odajöttek, h milyen jó volt.

Sőt, még egy személyes szerencse ért, az argentínok a kvíz végén egy cd-t, mivel elosztani nem lehet, bedobtak a közönség soraiba, ami az előttem ülő CJ fejéről lepattanva pont az én ölembe esett. Kellemes latin zene, már többször is meghallgattam.

Az oroszok nagyon sokan vannak, és leginkább együtt szeretnek lógni, néhány kivétellel. Az én szobatársam, Anna is orosz, kissé fura lány, de kedves, és abszolút jól kijövünk egymással.

A németekről, akik igazából szorbok (Beate, Katrin és Jan) valamint berliniek (Juliane és Judith), már írtam, nagyon aranyosak. Velük csak csehül beszélek.

A svédek ketten vannak, Sabina és Emil. Sabina lélekben és kinézetben inkább spanyol, imádja a vidám színeket, és mindig nevet. Emil pedig valójában cseh, de már kint született, mentalitását tekintve azonban kötődik a gyökereihez, flegma, és előszeretettel hord rövidnadrágot, valamint szandált fehér zoknival. Hát ők a svédjeink.

Amerikát Neil képviseli Washington D.C.-ből, orosz, de Lengyelországba emigrált nagypapával, és lengyel, de Amerikába emigrált apával. Chicago-ban tanul nyelvészetet, orosz, cseh és macedón nyelveket.

Van négy lettünk is, igaz, mindegyiknek orosz az anyanyelve: Aiga, Katja, Tanja és Vita. Katja meg a prágai szobaszomszédom csoporttársa, így először még ott futottunk össze, amikor eljött látogatóba. Most pedig a mellettem lévő szobában Anna lakótársa, akivel meg mi voltunk csoporttársak első évben.

Említésre méltó még a vegetáriánusok magas koncentrációja, több mint 10%-ra tehető a számunk. Igaz, h mind esznek halat, de az is igaz, h tengerparti országokban élnek. Az külön üdítő, h dohányos alig akad.

Mint említettem, legtöbbet az angolokkal lógok, így először ők jönnek: név szerint Flic (Felicity), Steve és CJ (szídzséj). Flic Oxfordban tanul francia-cseh szakon, Steve Londonban politológiát, közép-európai történelmet és csehet, CJ pedig Sheffieldben orosz-spanyol szakos, a cseh a második szláv nyelve. Mindketten igazi úriemberek (bár egyikük meleg), olyan, amihez az ember otthon nem szokott hozzá,  pl minden nap megjegyzik, h szép a sálam, jó a hajam, stb. Sokat járunk teázni.

A franciák Benjamin (banzsaman), Rémi, Guillaume, Céline, meg még Laura, de ő valójában belga. Benjamin igazi büszke Parisian, de nagyon vicces és kedves srác, meg a többiek is, akik Rennes-ben tanulnak szintén nemzetközi kapcsolatokat meg csehet, Laura pedig Brnoban a Masarykovo univerzitán tanít franciát.

Sajnos egyetlen spanyolunk, Antonio idő előtt hazautazott, mert nem tudott több szabadságot kivenni. Antonio minden spanyol sztereotípia ellentéte, sokkal inkább lehetne angol úr. A megjelenése, a mentalitása, a humora, és az akcentusa is teljes mértékben brit.

Az argentinok hárman vannak, nagyon aranyosak, de nekik inkább megvan a saját kis körük. Az egyik lány, Celina tanár és kéthónapos terhes, a másik, Leticia animációs filmekkel foglalkozik, a srác, Federico pedig a munkatársa, saját megfogalmazásában kortárs gondolkodó és nőcsábász, számomra inkább a szórakoztató paródia kategóriájába tartozik. Egyszer megfogta a kezemet, majd odafordult Antonióhoz és azt mondta: „Tudod Antonio, egyszer azt mondtam magamnak, ha egyszer ilyen ujjakat látok, megházasodom”. Erre Antonio: „De hát még a nevét sem tudod kiejteni rendesen!”  Fed: „Az nem baj, úgyis Susana-nak fogom hívni.” És tényleg. Mármint, h tényleg Susana-nak hív. És minden nap szerelmet vall.

folyt.köv.

Hogy is néz ki egy nap a nyáriegyetemen? Minden nap 7-kor kelünk, 7.30-tól van svédasztalos reggeli a Bilá Růže (bílá rúzse, Fehér rózsa) nevű étteremben, ami a kolesztől tíz perc sétára van, a vártól pedig két percre.

A tanítás 8.30-kor kezdődik, két szünettel délután 1-ig tart, ami után már nagyon éhesek vagyunk, úgyhogy kisebb-nagyobb csordákba verődve megszállunk egy-egy éttermet a főtéren. Egy ételjegy nagyjából elég is egy étkezésre. Már telezabáltam magam rántott sajttal, de azért mást is tudok enni, pl. rántott hermelínt. Délutánonként/esténként meg már az említett előadások és filmek szórakoztatnak bennünket, polkázni tanulunk, multikulturális estet szerveznek nekünk, lehet csatlakozni a színjátszó csoporthoz vagy a rajzkörhöz (én az utóbbihoz), vagy a nem messze lévő tóra megyünk strandolni, tanulgatunk, pihengetünk, beülünk valahova, netán elmegyünk inni a parkba a szökőkúthoz.

Este a parkban / Night out in Podebrady

Kisvárosban lenni nagyon jó. Hiába ismer mindenki csak 59 embert, képtelenség nem egymásba botlani lépten-nyomon. Vagy pl az egyik nap egy pincérversenyről olvastunk a regionális újságban, a Sedmíčkában (szedmícska, Heteske), aminek a 4. helyezetét egy Poděbrady-i felszolgáló nyerte el az egyik főtéren lévő kávézó-étteremből, másnap ő szolgált fel nekünk. A helyi teázóban, ahol csehül scrable-özünk, már három nap után törzsvendégeknek számítottunk, de az olasz étterem macedón felszolgálója is jól ismer már minket.

Park a fürdővárosban / Spa town

Spa town

Azért nem írtam már másfél hete, mert egyszerűen nem volt időm rá. Iszonyú jól érzem magam, alig van egy perc szabadidőm, s ha van is, azt inkább alvással töltöm, h legyen energiám az újabb élményekre. Nagy vonalakban: egy csodálatos kis fürdővárosban vagyok, Poděbrady várában van a nyáriegyetem, bekerültem a legjobb csoportba, jófej emberekkel vagyok körülvéve, a szállás is kitűnő (kétágyas szobák saját fürdővel), és a tetejébe még étkezési jegyeket is kaptunk, így egyrészt nem fogok éhen halni, másrészt pedig napi kétszer étteremben ehetek. Ellennék még itt egy darabig.

A Podebrady-i vár, egyetemünk / The castle of Podebrady, our uni

Csak hatvanan vagyunk, és már az első napon nagyon jó hangulat kerekedett, nagyjából kialakultak a csoportok, amik amúgy egyáltalán nem szeparáltak, és egy kisvárosban amúgy is mindig összefutnak az emberek. Én nagyjából a britekkel meg a franciákkal lógok, de ezen kívül nagyobb mennyiségben vannak németek, oroszok, argentínok, lettek, elvétve pedig olasz, spanyol, türkmén, ukrán, belga, svéd, lengyel, szlovén, koszovói, amerikai, meg persze mi ketten magyarok.

Egy szlavistának külön élmény, hogy a négy német 75%-a valójában szorb. Még sosem láttam szorbokat, és igazából nem is hittem el, h valóban léteznek, de nekik ez tényleg az anyanyelvük. Ez természetesen nem akadályozza őket abban, h érthetetlen germán akcentusuk legyen és az idegen nyelven való kommunikálás közben is also-val kössék össze a tagmondatokat.

Hétvégén csoportos kirándulás keretében ellátogattunk Karlštejnbe megnézni Negyedikkároly legfontosabb kastélyát és Velká Amerikát (nagy amerika), ami egy különleges szépségű bányató (a cseh Kőbánya), mint a képen is látható. Sajnos fürdésre nem volt idő, de azért a lubickoló embereket lefényképezhettük.

Karlstejn

Velká Amerika / Great Amerika quarry

Fürdőzők a bányatóban / Zooming on the swimmers

Két másik mindenképpen említésre méltó esemény a prágai látogatásunk, ahol az Egyetem legrégebbi épületében, a Karolinumban vezettek minket körbe, és a Díszteremben köszöntött minket a rektor, a másik pedig az ismerkedős est/buli volt a vár kertjében DJ-vel, pezsgővel, tánccal.

A kettő között egészen pontosan két hét telt el, Budapesten. Megcsináltam az utolsó vizsgámat, magamhoz tértem, találkoztam pár baráttal, kimostam a ruháimat, visszapakoltam a bőröndömbe, aztán vissza a célországba.

Az utolsó hétre ismét Charles látogatott meg. Együtt felfedeztük a Vár alatti utcákat, amik valamiért eddig kiestek a látószögünkből, valamint az állatkert volt még hatalmas élmény, ahol meg egy négyhónapos gorillakölyök, Kiburi a legújabb attrakció. Volt búcsúpiknikem a Divoká Šárkán (gyivoká sárka), ami egy csodálatos sziklaláncolat a kolitól nem messze, és még azt is megtudtuk, h a nyomulós egyiptomi fiúnak sikerült felszednie valami szőke nőt. Búcsút vettünk a várostól. Charles ingatlanbefektetésen gondolkodik...

Nyári egyetemünk színhelye pedig Poděbrady (pogyebradi), egy Prágától 40 km-re keletre fekvő kisváros. Az általános nyáriegyetemi szokásokkal ellentétben ez nem egy kéthetes orgia, hanem egy intenzív nyelvtanfolyam, ahol minden délelőtt óráink lesznek, délutánonként pedig különféle programok, előadások, filmek, workshopok. Hétvégén pedig kirándulásokon lehet majd résztvenni. Legalábbis ez a terv.

Chapter 25 in which she is leaving Prague and heading for Poděbrady

I left Prague two weeks ago and spend some time at home,unpacked my bag,  finished my exams, met some friends, did the laundry, packed my bag, and now – on the bus again.

And how was the last week in Czech capital? Charles visited me for the last time during my stay. Was a busy week, we walked a lot, discovered new alleys and mews, went to the Zoo, where the new attraction is Kiburi the baby gorilla, had a farewell picnic on Divoká Šárka (a picturesque rocky hill), turned out that the Egyptian guy managed to get a blondie, we said au revoir to this fascinating city, and Charles is thinking about some local property investment...

The summer uni will take place in Poděbrady, a town about 40 kms eastwards from Prague. The planned schedule is taking the language lessons in the morning, and attend open lectures, films and different workshops in the afternoon. There’re also facilities to join some trips at the weekends.

I’m not gonna be the only Hungaraian, Anna, an ex-classmate from my previous uni is also here. I’m sure we will get on well and have a good time.

Írhatnám, hogy tipikus, hogy az igazán jó helyeket mindig a végén fedezi fel az ember, de az a helyzet, hogy az elmúlt négy hónapban egyfolytában remek helyeken jártunk, úgyhogy inkább az a megfogalmazás áll közelebb a valósághoz, hogy a végén is nagyon jó helyeket fedeztünk fel.

Chapter 24 in which they are descovering Greenwich in Prague

I wanted to write that it’s just so typical that you always find the best places in the end, but telling the truth we have been finding only amazing places for 4 month so I would put it in another way: we found amazing places also in the end.

What about public parks? I have to say Prague belongs to the West. You can find these green spots everywhere all around the town where you can relax a bit and have some fresh air (or at least the impression). Let’s take only the inner parts: the Kampa and the three islands on Vltava, Petřín, the King’s Garden, Vyšehrad, Letná, Stromovka, and the Riegerovy sady. This latest one, Earl Rieger’s garden gave me a flashback of Greenwich.  A slope of a hill, sunset, love, bikes, dogs and little piggies are chasing each other around, the reminiscence of a so called hippy lifestyle, and a breathtaking view just in front of us.

One of the Finnish girls, Minna's farewell party took place here too. We were listening to their conversation when Juli observed that it was so weird to listen to them, it sounded like a familiar language, still she didn’t get it. Right after that Minna remarked that Hungarian was strange, it sounded like Finnish but she couldn’t understand a single word. We might have a sort of ancient and unconcious mental connection?

Chapter 23 in which Kuky returns

The latest blockbuster of the famous Czech director Jan Svěrák, Kuky se vrací (pr. Kuky se vratsee, Kuky returns) was released about a month ago. Kuky the dusty teddy bear’s adorably stupid face was advertised on every poster on the streets, it was impossible to ignore it. So we went to the cinema Světozor (svyetozor) with Juli to see why Kuky has to return.  Btw Světozor is one of the oldest cinemas in Prague, though completely modernized, but the biggest attractions is that they also have Czech and foreign movies with English subtitles. Of course it was not the case with a film for children, so we enjoyed the Czech version. There were plenty of families with kids as well as adults. So there were three different types of laughter, first when the grown up were expressing their joy at the jokes that were addressed to the grown up, second when the kids were giggling at the jokes that were addressed to the kids (joined by us), and third when only Juli and I were laughing. It was absolutely terrific how the small acornman’s beechleaf on the top of his head was swaying and it’s just simply incomprehensible why the others didn’t find it so. Such a lovely, funny and touching movie.

Trailer.

Prágába a nyárral (vagy inkább a nyár helyett…) megérkezett a živo (zsivo), vagyis a színes-vidám-változatos programlehetőségek kavalkádja. Ezek egyike volt a nyárindító kortárs alternatív színházi Fringe Festival, ami célközönségként valószínűleg inkább az expatokat célozta meg, tekintve, h egyetlen darab cseh nyelvű előadást sem tűztek műsorra. Hálistennek ez minket egy percig sem zavart abban, h megnézzünk két stand-up comedy-t és egy éneklő hölgyet.

Az első show volt az igazi telitalálat. Összefoglalásképpen annyit tudnék róla mondani, h nagyon-nagyon fura volt. Az előadások java része kis kávézók hátsó termeiben folyt, egy ilyenbe zsúfolódtunk be kb. negyvenen, végigröhögtük az egészet, majd kijöttünk, és fogalmunk sem volt, h mi történt az elmúlt egy órában. Csak homályosan derengett, h nagyon abszurd és szürreális volt. Annyira szeretném megosztani az élményt, de ez átélős műfaj, ha netalán vki vhol az életben műsoron látja a Dr. Brown Inc. Presents a Dr. Brown Production of Dr. Brown’s ‘Dr. Brown’ című one man show-t, mindenképpen nézze meg!

A következő egy holland fiatalember angol nyelvű klasszikus stand-up comedy előadása volt. Azt kell mondanom, h ilyet sem láttam még, egyrészt mert valójában nem rajongok a műfajért, másrész pedig a közönségből senki nem nevetett, és ettől percről percre egyre zavarba ejtőbb lett az egész. Ennek nyilvánvalóságát még jobban fokozta, h a nézőtér elég szellős volt, valószínűleg a nagy részét így is a művész barátai és hozzátartozói tették ki (mondjuk ebben az esetben azért lehettek volna annyira jófejek, hogy legalább tettetik a szórakozást). Fél óra múlva a comedian már annyira zavarban volt, h elakadt, és egy valószínűleg egyperces, ám sokkal hosszabbnak és kínosabbnak ható csönd után közölte, h nem jut eszébe, h mi jön a monológban… aztán a maradék időt azzal töltötte ki, h a példaképéről, Lenny Bruce-ról beszélt, akinek a stílusát igazából utánozni igyekszik, de úgy látszik, a közönség egyből megérzi, ha a comedian nem önmaga. Ez a negyed óra amúgy elég megindító volt. Meg is tapsoltuk rendesen.

Chapter 22 in which they attend Fringe Festival

Diversity of the cultural life arrived in Prague with the summer wind…  The 10th Prague Fringe Festival took place in some small cafés on Malá Strana. This festival is not Czech in fact and they didn’t even offer some shows in Czech, only English or silent ones. But it didn’t stop us seeing two stand up comedies and a singing lady.

The first one was the best, but really, I haven’t seen anything like this before. It was bizarre, and totally insane. We were packed like sardines in a small room in a café backstage, the guy turned up, we started laughing, we kept on laughing, it ended all of a sudden and we left  without really knowing what had happened in the past one hour. If anyone has the chance to see Dr. Brown Inc. Presents a Dr. Brown Production of Dr. Brown’s ‘Dr. Brown’, for God’s sake, don’t miss it!

The second one was a classic stand up comedy by a Dutch guy in English. Also a lifetime experience, in a different way though. Have you ever been to a stand-up comedy show where nobody was laughing? It was this case. Highly emberrassing, I would say, even more, as it was not a sold out by far and I guess (I might be spiteful) half of the audience was the family or group of friends of the artist. But in this case they could have made an effort… After half an hour of dreadful distress he forgot his monologue and kept in silence for a minute. I would have liked to help, but how? Laughing? After he made up his mind and started to talk about his icon Lenny Bruce, the great comedian whom he wanted to take after. But the audience can smell the fear and artificiality of the comeadian. The last part was somewhat touching and we appreciated it by long clapping.

The Human Jukebox, Gail whitmore’s show took place in a church, taking advantage of its good accustics and the fact that in the Czech Republic there are many many churches but no religious people. It's a kind of recycling system here, they reuse these buildings for hotels for instance. So the Czechoamerican lady, the Human Jukebox knows almost 2000 songs, from opera to rap and is happy to present them, you just have to ask your favourite song. Her voice was remarkable, the show was incredible, but I would willingly see her while she is not being on cocaine. After the show we went out for a beer or two with Juli’s Italian classmate and her Moravian boyfriend.

Though my Prague adventures will end soon it doesn’t mean the end of the blog. I’m gonna go to Poďebrady in July for a summer uni, so you can keep on following me!

A lányok június elején hazamentek, ezért az utolsó hetüket elég sűrűre fogtuk úgymond kulturálisan. Először is a régóta áhított Mucha Muzeumban (a cseh ch hang a német ch hanggal egyezik meg, mint például az ich szóban, tehát ejtsd mucha) nézegettük a híres szecessziós plakátokat két cm közelről, egyik ámulatból a másikba esve. Kétszázezredszerre naptárra nyomtatva is fantasztikus, ám eredetiben egyszerűen leírhatatlan. Nemcsak az ismert színházplakátokat láttuk, hanem vázlatokat, sőt, festményeket is. Kihagyhatatlan. (Mucha wikipedia)

Chapter 21 in which they love Mucha and Saudek

The girls went home in the first week of June but before we had loads to see. First, visited Mucha Muzeum (in Czech ch is like German ch in the word ich). Alfons Mucha is the master of Art Nouveau, became famous in Paris with his posters of the French actress Sarah Bernhardt. Not only the posters were displayed but also sketches and paintings. A must-see.

Prefering diversity, we were heading for Jan Saudek Muzeum. Jan Saudek is a contemporary Czech photographer who’s art is often considered scandalous, but personally speaking, I’d rather say courageous. I learned about his art last year when the Czech Department had a trip to Ostrava and saw an exhibition. Since then we are all fans. Check out his pics (click here)!

Hogyan jutok el onnan, hogy kiugrom egy percre a mosdóba a szobámból, odáig, hogy fél óra múlva csehből szinkronfordítok angolra horvátoknak.

Egész nap esett az eső, úgy döntöttem, inkább blogírással töltöm az időmet. Tényleg csak arra a fél percre ugrottam ki a szobám mellett található mosdóba, a folyosón viszont egy újdonsült horvát ismerős, Tihana (e:uúgy) jött szembe. Pár nappal előbb futottunk össze a szokásos Pepa-féle szobabulin. Pepa szintén folyosószomszéd, a szlovák fiú, Mišo (miso) szobatársa volt (azóta sajnos hazament) és mindig ők szervezik az összejöveteleket. Tihana pedig a barátjával érkezett pár napra, aki pedig Jelena bátyja, akivel meg még pár hónappal ezelőtt kezdtem el cseh-magyar tandemezni, aztán jött Lucka.

Szóval Tihanával csevegtünk épp a folyosón, szóba került, hogy majd jönnének Budapestre is, gyorsan facebook bejelölés, majd írjatok, ha jöttök, szokásos. Ha már, akkor áthívott magukhoz borozgatni, dumálgatni, youtube-ozni. Hallgattunk cseh zenéket is, amit nem értettek, így annak én fordítottam a szövegét. Furcsa, hogy ennyire nem értik, én azért a kulcsszavakat a horvátból is el tudom kapni. Majd, mivel nem volt ötletük, mivel töltsék az utolsó estéjüket, elküldtem őket egy kortárs performance-ra, amit mi előző nap néztünk meg.

Aki esetleg mai horvát rock/könnyűzenét szeretne hallgatni, annak itt egy lista: Majke, Let 3, Hladno Pivo, TBF, Dino Dvornik, Partibrejkers, Kojoti, Laufer, Urban, Josipa Lisac, Darko Rundek, Haustor, Psihomodo Pop.

Este Szásáékat invitáltuk hospůdkába egy italra, illetve csak Szását, ugyanis Sandrine épp aznap utazott hirtelen Párizsba egy állásinterjúra. Azt ugyanis még nem említettem, h Szása elnyert egy egyéves ösztöndíjat a Visegrádi Alapnál, így szeptembertől nálunk tanul! Sandrine pedig most fejezi be az MA-ját, úgyhogy elkezdett Budapesten állást keresni, majd egy francia nemzetközi önkéntes szervezeten keresztül talált is egy tanári állást (az önkéntesség itt amúgy elég jó pénzt jelent), amire egyből fel is vették, és augusztusban kezd! Ezt meg is ünnepeltük a forrócsokinak nevezett vizes kakaóval.

A szobámba visszafelé menet pedig Pepával futottam össze, jó negyed óráig beszélgettünk csehül, többek között az éppen futó kortárs színházi fesztiválról, amiről később fogok beszámolni. Néha már egész folyékonyan tudok beszélni. Amúgy Pepa nagyon vicces fiú, mindig teljesen készen van.

Chapter 20 in which she spends the day in the kolej

It was an ugly rainy day, no point to go out. Just wanted to pop out for a sec from my room, when a new Croatian pal Tihana passed by, so we started to talk. We met a couple of days before on a party by Pepa, who’s also a neighbour. He and Mišo (misho), the Slovak guy are the main party organizers on the corridor. Btw Tihana arrived with her boyfriend, who’s Jelena’s brother. Jelena was my first tandem in Czech-Hungarian, thought she ’s not Czech. So it turned out that they wanna come to Budapest in autumn, so we added each other on fb, and she invited me for a wine in their room and listen to some Czech and Croatian music. They don’t understand Czech at all, so I translated. It’s weird that they can’t understand, even I can catch some keywords in Croatian.

If you would like to listen to Cration music, here are some: Majke, Let 3, Hladno Pivo, TBF, Dino Dvornik, Partibrejkers, Kojoti, Laufer, Urban, Josipa Lisac, Darko Rundek, Haustor, Psihomodo Pop.

In the evening we invited Sasha for a drink to the hospudka. Sandrine was away to Paris for a jobinterview. I haven’t mention, but Sasha got a one-year scholarship to Hungary, as he studies Central-European history, so he will be with us next year! After Sandrine started to look for a job in Budapest, she’s finishing her MA now. It didn’t take long, found a job possibility as a French teacher by a French international volonteering program  (but here volunteering means quite handsome money), did the interview, got the job, starts in August. We will have so much fun!

On the way back to my room I bumped into Pepa, had a long chat in Czech, mainly about the current contemporary theatre festival. I like him, he’s so sweet, always totally lost:)

Anyaway, as time passes and I get to know more and more people here, the way from the entrance to my room lasts longer and longer.

Lassan minden vendég itthagyott bennünket, úgyhogy elővettük a listánkat, amit a hazautazás előtti kapuzárási pánikban kezdtünk írni: amit még mindenképpen látni kell. Juli kinézett egy szabadtéri fotókiállítást a Kampán (egy sziget a Károly-híd mellett, Prága Velencéjének is nevezik) Karlův most 2010 címmel, Vincent ott csatlakozott hozzánk (a többiek már hazautaztak). Maga a kiállítás annyira nem volt izgalmas, de azért néhány érdekességet így is megtudtunk, pl. h a Károly-híd megépítése előtt már nagyjából kétszáz éve állt ugyanott egy fahíd, a Judit-híd, amit egy árvíz sodort el 1342-ben. Ennek az alapjaira építették aztán a Károly-hidat 1357-99 között. A régi gerendák még mindig ott vannak, voltak víz alatti fotók is. De a legjobb, hogy a ma látható híd nem eredeti! Először egy 1700-as évek végi árvíz vitte el a felét, majd száz évvel később egy újabb árvíz a másik felét… 2002-es árvíz után szerencsére már nem kellett újraépíteni.

Chapter 19 in which they learn more about Charles Bridge, see a sandsculpture exhib and hang out on Letná

After everybody left we took out our mustsee list. Juli found an open-air exposition on Kampa (the small island just next to Charles Bridge, also called Venice in Prague): Karlův most (charles bridge) 2010. Vincent joined us, spending his last days in Prague, the others have left already.

The exhib itself was not quite fascinating, but still learned some new details. E.g. before Charles bridge there was a former Romanesque wooden bridge, the Judith Bridge which was collapsed in a huge flood in 1342. Charles Bridge was built on its footings, some underwater photos of the remains were also displayed. The most surprising was to realize that the bridge is not original. The half of it was destoyed by a flood in the end of the 1700’s, the other half was taken by an other flood 100 years later. Luckily it didn’t get major demages in 2002, at the last flood.

Also read about a sandsculpture exhib which we found in a shopping mall, but whatever, the sculps were nice anyway. We had a short chat with a builder about how they make it, using only water to fix, the biggest one took more than a week, etc. Later we met Sandrine and went to Letná (hill) to see the view and finished the day in a hospůdka called Konírna (stable) in a small street (Anenská) in the Oldtown. Anyway, Vincent’s language skill was remarkable, he learned many things in five days,

Zui és Juli örülnek a Károly-hídnak / Zui and Juli are yahooing / Holky! Do toho!

Kalandjaink még nem értek véget! Kihasználva a végre beköszöntött jó időt (amitől azóta újra elbúcsúztunk…), Juli javaslatára elmentünk vizibiciklizni a Moldvára. Előtte a városban felszedtük Sandrine-ékat, akinek itt volt az bátyja, Vincent (venszan, amikor először bemutatkozott, Francois-nak érettem, franciából abszolút handycapped…) és két jóbarátnője.

Vizibiciklit amúgy az egyik szigeten, a Slovanský ostrov-on (szlovanszkí osztrov, Szláv-sziget) lehet bérelni, melynek két oldalán található a két belvárosi folyózúgó, ami között, és egy másik szigetet, a Dětský ostrov-ot (gyetszkí osztrov, Gyerek-sziget) megkerülve, a Most Legií (moszt legií, Légiók hídja) alatt áthaladva lehet bejárni a pályát. Csak arra kell vigyázni, hogy az ember ne sodródjon le az alsó zúgón, mert onnan elég bajos visszajönni, a hajóforgalomról már nem is beszélve. Nagyon jól tekertek a lányok, én pedig a dokumentációs menedzser voltam, és bőszen kattintgattam.

Napközben amúgy ide-oda ugráltam a szülők meg a többiek között, egy-egy gólt és az azt követő ovációt „Hoši! Do toho!” (hosi, do toho vagyis „Srácok, mindent bele!” ) elcsípve a hokimeccsből a Vencel-téren átsuhanva az óriáskivetítő mellet.  És nyertűűűnk!:) Másnap, bár ezt csak Luckától tudom, hazajöttek a fiúk, és az Óváros téren volt a hatalmas buli, a bajnokokat vitték körbe kamionon, a tömeg ünnepelt, lengett a zászló, szólt az ének, folyt a sör.

Chapter 18 in which they are having a paddle boat ride on the Vltava in the lazy Sunday afternoon sunhine, clubbing in the evening while the Czech are winning the world championship

The French team with the Louis Vuitton-style (by Juli) National Theatre

Seizing the opportunity given by the weather and attaining Juli’s dream we set up for a paddle boat ride on Vltava. Met Sandrine and the others in the city as her brother Vincent (pronounced as vensan, which I heard Francois first…) were spending here a couple of days with two friends. We were floating on the water, taking pictures, enjoyong sunshine, having a race with the French team.

During the day I had to run to and fro between my parents and my friends, and I could sense a bit of the atmosphere of the icehockey match while I was passing by the huge public screen on Wencelas Square. „Hoši! Do toho!” (hoshi, dotoho means Guys, into it/ Go, go, go!) was shouted everywhere and  we won! The day after when the guys arrived home there was a huge carneval, a big van took them around in the Oldtown, they were waving to the celebrating crowd. Lucka, my tandem showed me some pics.

In the evening we went to Cross Club, one of the coolest place in town. With Zui it reminded us the Steampunk exposition (what the heck is that? Click!) in Oxford but without the Victorian influence, so we could define it more like as technosteampunk. Metallic tubes, screws, tools everywhere. At that evening an afrodub show was on, 5 Czech IT guys were beating the African drums, sounds a bit freak, but I swaer they made a good job, everybody was dancing. By the end our friend Michal arrived, too.

It might be worth having a look on some pics of the club, click here.

Ismét hihetetlenül eseménydús napokon vagyok túl, hétvégén voltak szülők látogatni, jóbarát látogatni, majd nővérék látogatni. Sok helyszínen jártam, amiről eddig már volt szó, bejártam párszor az Óvárost, a Petřínt, a Károly-hidat, a Kisoldalt, ezekről nem is értekeznék. Szerencsére azonban sikerült nekem is új élményekkel gazdagodni, egyből belevetettük magunkat a történések közepébe.

Ellátogattunk például a messzi északon fekvő Troja városrészbe, amit már egy ideje kíváncsi szemekkel nézegettünk a térképen. Valójában egy gyönyörűen felújított barokk kastély itt a látnivaló, amit látogatni is lehet. A pénztáros néni készségesen válaszolt a csehül feltett kérdésemre, hogy mikor indul a következő vezetés és mennyi ideig tart: fünfceen minut, áájn úúr. Sajnos pont ebben a pillanatban érkezett egy hatalmas cseh csoport, így lemondtunk a látogatásról, és a kert felé vettük az irányt, úgyis aznap köszöntött be a nyár. Itt is megfigyelhettük a barokkosan bizarr-misztikus részleteket: sövénylabirintusnak ígérkező, ám szabályos sugaras és körkörös elrendezésű bokorszerkezet; barlangszerű árnyas árkád a főlépcső alatt, melyből egy katlanba lehet lenézni a legyőzött titánokra, akiket a lépcsőn trónoló istenek taszítottak a mélybe (kép az angol résznél). Pont a kastély mellett található az állatkert is, ahova a hetekben szintén el fogok látogatni.

Chapter 17 in which she is enjoying the sunshine in a baroque garden and have a raspberry beer at the beerfest

These days, can’t complain, are pretty eventful, my parents, a good friend, and my sis and her bf visited me. So Oldtown, Petřín, Charles brigde, the Castle repeatedly… but I had some other new fun too.

On the North there’s a district called Troja (troya), where we wanted to visit a baroque castle, the Troja castle (surpisingly…). Unfortunately at the moment we arrived a huge Czech group did so, and we were not too happy to join such many people and probably wouldn’t understand much, as at least it seams the summer is here finally, we were heading for the garden. A baroque garden. Everything is nicely shaped, organized, but still mystic: the hedge labirinth (which is apparently not a labirynth) and a cave-like passage under the main staircase around a well with the defeated titans on the bottom. The victorious gods are all around the staircase. The Zoo is just next to the castle, gonna go there soon, too.

After the hard day we relaxed our tired nerves at the beer festival. Tasting the special refreshers, raspberry flavoured lager, strawberry flavoured dark, from small breweies all over the Czech Rep. I wouldn’t say it’s cheap, you have to buy 5 tokens at the same time for 200 Kč (~£6.50 and 1 token is for 1 pint) but here 40 Kč is quite expensive for a beer… Btw, everybody knows that in whole Europe the Czech drink the most beer, even women. That’s absolutely normal for them to have a beer or two at 10 am. In fact, in the pubs beer is cheaper than a bottle of water, can be half price. Even in a restaurant, where the drink is always expensive, the desítka (deseetka), the 10-degree lager can be on a moderate price. You can consider drinking beer as saving money!

A bábelparti után pedig újabb gasztronómiai élményben volt részem, ugyanis igazi kolis együttfőzést tartottunk Gyianával, az ukrán folyosószomszéddal. Múltkor csinált borscs levest ugyanis, ami, úgy gondolom, egy világkonyhautazó receptes könyvéből semmiképpen sem hiányozhat. Igazán egyszerű, csak kicsit sokáig tart elkészíteni: káposzta és krumpli megy egy nagy lábasba vízzel főni, közben vöröshagymát, reszelt répát, reszelt céklát, friss paradicsompépet olajon összepirítunk, teszünk hozzá még egy kanál paradicsomszószt, majd az egészet hozzáadjuk a vízhez, 2-3 babérlevelet, borsot, sót dobunk utána, és az egészet összefőzzük. Ezen kívül lehet még belerakni bármit, gombát, babot, húst akár. Ezt persze bárki lenézheti a netről is, de egy ukránnal együttfőzni az igazán autentikus. (A kép a netről van, a miénk természetesen jobban nézett ki, csak túl hamar elfogyott, nem tudtam lefényképezni.)

Chapter 16 in which she’s cooking borshch, and it turns out she has to write another essay

The day after the Babel party I learned a new reciepe from Diana, my Ukranian neighbour. I saw her cooking borshch soup in the kitchen the other day and I knew I had to seize the opportunity. You can have any reciepes from the internet, but I prefer authentic.

So Diana’s borshch: put the chopped white cabbage and potato into a big saucepan with abundand water and let it boil and cook. In the meantime fry chopped white onions, rasped carrots, rasped beetroot, fresh mashed tomato on oil, add a ts. tomato sauce, and add the whole stuff to the water with salt and pepper and some bay leaves. Cook it for a while...it’s ready. You can make it even more richer with mushrooms, beans or meat, cook them with the cabbage and potato. (The pic is from the internet, we ate it all too qiucky, was no time for a photo.)

After it turned out that I should write a Czech resume about my literary essay, but I was ok with it, as the weather was kindof dreich and was impossible to go out. (Dreich is a Scottish word for the Scottish weater, I’ve just learned it, and from now it’s the part of my active vocab!). Now it seems we will even have summer this year.

Egyből múltheti elégedett hátradőlésem után egy házibuli-meghívás örvendeztetett meg, kedves lett osztálytársam, Sarma jóvoltából. Pénteken hétkor el is kezdett gyűlni a tömeg Sarma lakásában, nagyjából 30-40 ember, tizenöt (!) nemzet képviseltette magát az eseményen: albán, ausztrál, bolgár, cseh, egyiptomi, finn, grúz, lengyel, lett, magyar, német, norvég, osztrák, orosz, ukrán. Az elején egész sokáig csak csehül csevegtünk, amíg a szókincs bírta. Nem gondoltam volna, h tankönyvön kívül is elhangozhat a következő párbeszéd ezen a nyelven:

„-Ahoj, jmenuju se Martin. (Szia, Martinnak hívnak.)

-Ahoj, jsem Thomas. Odkud jsi? (Szia, Thomas vagyok. Honnan jöttél?)

-Jsem z Austrálie. A ty? (Ausztráliából. És te?)

-Já jsem z Norska.” (Én Norvégiából.)

Az ilyen összejöveteleken hangzanak el az olyan mondatok, mint „Tavaly, amikor Chicago-ban dolgoztam…” vagy „Neeem, Perth egyáltalán nincs elszigetelve a világtól, hiszen repülővel két óra alatt el lehet jutni Szingapúrba”, netán (elnézően) „Nem, én lett vagyok, nem litván… tudom, mindenki összekeveri…”, „Jaj, és Berlinben ismered azt a helyet, ott a Friedrichsrassén, ahogy átmész a hídon…”.

Az albán sráccal aztán elég sokat beszélgettem, ugyanis Albániáról egyszerűen semmit sem tudok, csak hogy állítólag az ő nyelvüket sem érti senki rajtuk kívül, ebben Ilir meg is erősített. A legelfogadottabb elmélet a származásukra, h ők az illírek egyetlen olyan leszármazottai, akik megőrizték a nyelvet, a körülöttük lévők mind elszlávosodtak. Ugyanakkor van egy enyhe francia beütés is, az egészségedre pl úgy van, h „geszoáhr”. Sokat beszélgettünk például a nacionalizmus különböző megnyilvánulásairól is, meg arról, h különböző helyeken ennek milyen történelmi háttere van. Albániában ez logikusan a nyelv és az identitás megőrzéséhez köthető, ők is szláv tengerben élnek, mint mi. A hatalmas különbség, h ők végig ott voltak és ellenálltak az elszlávosodásnak, s a mai szláv szomszédaik voltaképpen a rokonaik. Minderre ugyan konkrét bizonyítékok nincsenek, de a közgondolkodásban attól még ez van érvényben. Nálunk ez a kulturális különbség sokkal egyértelműbb volt mindig is, és a magyar nacionalizmus nem is erről szól. Jobban hasonlít viszont a szlovákra, akik voltak már magyarok, voltak már csehek, és nem egyszer hallottam saját fülemmel önjelölt történészektől, hogy szlovákok nem léteznek. Ilyenkor úgymond indokoltnak tűnhet a nemzeti érzület néminemű felerősödése. Na, egy szónak is száz a vége, ahogy Ica néni mondta volt mindig a 4.c osztálynak, remek eszmecsere volt. Mókás, hogy különböző helyekről származó emberek mennyire azonosan tudják látni a világ működését. Én egyre inkább már csak a kulturális hasonlóságokban hiszek.

Egyébként az este folyamán nagyon népszerű volt Budapest, sokan jártak már a magyar fővárosban, és odáig voltak meg vissza.  Hazafelé meg egy orosszal, egy grúzzal és egy ukránnal jöttem, egyedül az orosz lány beszélt valamennyire angolul, így oroszul és bénacsehül folyt a társalgás, ami egészen szürreális élmény volt éjjel 3-kor az éjszakai buszt keresve. („-Myslím, že tam je autobusová zastávka.” „-кде?”)

A közérthetőség kedvéért megölöm a poént: (cseh)-Azt hiszem ott egy buszmegálló. (orosz)-Hol? Oroszul kgyé-nek kell ejteni, csehül ugyanígy van, csak nem lágy: kde.

Chapter 15 in which she’s on a houseparty

My Latvian classmate, Sarma invited all the Czech studying students for a party on Friday night in her flat, so around 30-40 people gathered together for a get-together from  15 (!) different nations: Albanian, Australian, Austrian, Bulgarian, Czech, Egyptian, Finnish, Georgian, German, Hungarian, Latvian, Norwegian, Polish, Russian, Ukranian. It’s the kind of party where you overhear the kind of sentences like ’Last year when I worked in Chicago…’ or ’No, Perth is not isolated at all…you can get to Singapore in two hours by plane.’ or ’No, I am Latvian, not Lithuanian…I know, everybody mixes them up…’, ’Oh, I love Berlin! You know that place on Friedrichstrasse after the bridge…’

We had a good discussion with the Albanian guy, as it’s a shame but I know nothing about Albania. Only that their language is as lonely as Hungarian, no relatives on the horizon…alone, surrounded by the cruel, barbarian Slavic… He said according the popular theory they are the offsprings of the Illyrian. This theory is quite widespread all over the Balcan, but they might be the only ones who maintained the language. At the same time, it likely has a latin, or more precisely French influence, for example, Cheers(GB)/Santé(F)/Prost(D)/Egészségedre(H) in Albanian is ’gesoir’ with a perfect French pronunciation. We also talked about nationalism and its historical backgroungs in different countries. For example, in Albania they made a huge effort not to fade into the Slavic tribes, keep their language, but their neighbours are still their relatives somehow. Even though there are no real evidences about this, but the theory is widely accepted. It’s not like Hungarians, who entered the territory, killed everyone and settled down. It was always clear that we are Hungarians, it’s not the reason of nationalism (what is, in my opinion, keeping our wounds bleeding). It’s more like the Slovakians, as they were never acknowledged as an own nation. So, still in my opinion, for them it’s somehow reasonable to be upset a bit on this topic. Anyway, I find amazing to realize, though coming from different countries, how similarly we can think about the world. I more and more believe in cultural similarity/alikeness/resemblance. (If you are a native speaker, could you please send me an email telling me which one sounds the best?)

I was quite popular being from Budapest, everybody was so impressed by the Hungarian capital. I took the way home with a Russian girl, a Georgian and a Ukranian guy. Only the girl spoke English a bit, so we talked in Russan and clumsy Czech which was pretty surreal, looking for the night bus at 3 in the morning...